ROAR: Válasz a közel-keleti válságra: Őszinte tudásvágy – nem bombák!

Izraeliekként, akik szeretik hazánkat, szenvedélyesen érezzük, hogy Izrael önmagának árt a Gázai övezetbe való katonai behatolással. A Hamasz és az izraeli kormány elképzelése, hogy a köztünk lévő konfliktust háborúval és bombákkal oldják meg, teljesen hamis. Hat évtizede próbálkoztak vele, Izrael születése óta – NEM MŰKÖDIK!

Tiszteljük azt a sok izraelit, beleértve a katonai személyzetet is, akik tiltakoznak a kormányunk által most meghozott lépések ellen. Például ott van Gideon Levy, aki a Haaretz izraeli újság egyik cikkében (12-29-08) ezt írta:

„Ismét, Izrael erőszakos válaszai, még ha indokolt is, túllépnek minden arányt, és átlépik az emberiesség, az erkölcs, a nemzetközi jog és a bölcsesség minden vörös vonalát. Ami tegnap kezdődött Gázában, az háborús bűn és egy ország ostobasága…

A vér most úgy fog folyni, mint a víz. Az ostromlott és elszegényedett Gáza, a menekültek városa fizeti meg a fő árat. De szükségtelenül a mi oldalunkra is ömlik majd a vér.”

Sajnos Levy úrnak igaza volt. És ebben az időben közel 800 palesztint és 12 izraelit öltek meg; több mint 3,000 palesztin megsebesült. A halottak és sebesültek között sok palesztin gyerek is van.

Ezt mondjuk: Addig nem lesz béke, amíg a palesztinok és izraeliek jó akarattal nem rendelkeznek egymás iránt, és nem tekintik ezt az erősségüknek. És a jóakaratban az első dolog a megértés vágya. Semmi más nem vethet véget három generációnyi kölcsönös megtorlásnak és gyűlöletnek. Valaha mi ezt nem láttuk, ahogy a legtöbb ember nem, mert nem értik a jóakarat kemény, gyakorlatias értelmét.

Az 1941-ben Eli Siegel amerikai költő és kritikus által alapított esztétikai realizmus oktatás megtanított bennünket arra, hogyan tekintsünk mélyebbre, pontosabban a palesztin népre, és felhívta a figyelmet arra, hogy igazságosak legyünk velük szemben. Megtanultuk, hogy minden emberben, beleértve magunkat is, harc folyik a másokat lenéző, megvetni vágyás – ami „az önmagunkhoz való hozzáadás valami más csökkentése révén” – és az a vágy között, hogy értéket és értelmet lássunk más embereket, és meg akarjuk erősíteni őket. Nekünk, zsidóknak, akik üldöztetést és koncentrációs táborokat szenvedtünk el, legyünk az elsők, akik megértik a palesztin nép hazavágyását.

„Az egyetlen válasz a közel-keleti válságra” című cikkében, amelyet a New York Timesban 1990-ben reklámként nyomtattak ki, Ellen Reiss, az esztétikai realizmus osztályelnöke ezt írta: „A közel-keleti helyzet nem fog megoldódni, amíg az egyének meg nem próbálják. hogy a sok tőlük eltérő embert önmagukhoz hasonló teljes egyéneknek tekintsük.” És azt javasolta, hogy az érintett nemzetekben minden ember írjon egy 500 szavas zsolozsmát, amilyen mélyen csak tud, és írja le egy személy érzéseit az ellenséges nemzetben. A palesztinok az izraeliekről, az izraeliek pedig a palesztinokról írnának. A zsolozsmákat a rádióban és a televízióban felolvasnák, kommentálnák, hogy az emberek elmondhassák, úgy érzik, helyesen írják le őket.

Ennek a zsolozsmának a megírása mindannyiunkat alaposan megváltoztatott. Huszonegy évvel ezelőtt, 7. január 1988-én pedig néhányan az izraeli Knesszet tagjainak küldött levelünkben elmondtuk, amit megtudtunk, és részben ezt mondtuk:

„Ahogy mélyebben gondoltunk egy palesztin emberre, megadtuk neki azt a valóságot, amit megérdemel – rájöttünk erre a fontos tényre: inkább vagyunk egyformák, mint mások… Mit remél egy fiatal arab Rafiahban? Mitől fél egy anya Deir el Balahban? Nem olyan valósak az érzéseik, mint a miénk? Nem olyan szenvedélyes a szerelmük, mint a miénk? Hazánk érdekében… és a most a Gázai övezetben szenvedő emberek érdekében minden izraelinek, a kormány minden tagjának, a hadsereg minden katonájának ilyen zsolozsmát kell írnia. Arra biztatjuk, hogy azonnal kezdje el."

A történelemben és kultúrában oly gazdag, és mindkét nép által őrzött Szentföldnek vezetnie kell a világot a jóakarat sürgető sürgős bemutatásában – ez az egyetlen eszköz a tartós békéhez a Közel-Keleten!