A falon lévő plakáton egy mozdonyt vezető férfiról készült fekete-fehér fénykép volt. „Zimbabwe” – állt rajta: „Afrika paradicsoma”. Egy 20 dolláros amerikai bankjegyet átadva a jegyárusnak, megkérdeztem, hány éves a plakát. – Ööö, 1986 – válaszolta –, az idegenforgalmi hivatal adta nekünk.

Beléptem a Victoria-vízeséshez, amelyet egy helyi idegenvezető büszkeséggel jellemez, mint a világ hét természeti csodájának egyikét. Nem csalódás volt. A szikla tetején állva láttam, hogy a vízfüggöny habzó szörnyeteggé változott, a természet istenek és óriások léptékű bámulatos erejévé.

Az özönvíz több mint száz méterrel a Zambezi-szurdokba tombol, dühös ködöt generálva, amely olyan magasra örvénylik és szárnyal, hogy akár 30 mérföldről is látható. A mennydörgő füst, ahogy helyi ismeretes, a napfényt a szivárvány tökéletes ívébe vágja.

Egy zimbabwei hozzám fordult, és azt mondta: „Olyan országba jöttél, ahol folyamatos áramszünet van, és amely nem tudja ellátni vízzel a saját népét. Mégis nézd. Annyi mindenünk van.”

Kifelé menet láttam egy hét elefántból álló csordát, amely a felszálló víz impozánsnak és fenségesnek tűnt, áthatolhatatlanul a környező fehér madarak számára. Sárga vállpántos férfiak aggodalmasan figyelték messziről, és azon töprengtek, vajon ezek a monumentális lények behatolnak-e a vasúti sínekbe. A zimbabwei vonatüzemeltetőkről ismert, hogy elnézést kértek az elefántok miatti késésekért.

Mivel a gazdálkodás még mindig kómás iparág, a turizmus egy gazdasági deszka, amelyet az egységkormány úgy ragad meg, mint egy fuldoklót. Ennek megfelelően Zimbabwe most a normalitás homlokzatát próbálja összeszedni. Harare adott otthont egy jazzfesztiválnak, a Mamma Miának! megnyílt az egyik moziban – bár kevesen engedhetik meg maguknak a 20 dolláros jegyet –, és az újságokban olyan címek szerepelnek, mint: „Miniszterelnök-helyettes egyedülálló, és nem keres!”

Az ország reméli, hogy a labdarúgó-világbajnokság tükröződő dicsőségében sütkérezhet, egy év múlva a szomszédos Dél-Afrikában. Maga a vb-trófea novemberben érkezik ide, amikor a FIFA biztosan imádkozik, hogy Robert Mugabe elnök ne tartsa magasan a világ kamerái előtt. Mugabe még a brazil válogatottat is meghívta, hogy ide alapozza edzőtáborát. Talán rájött, hogy Harare bevásárlópiacai nem elégítik ki a játékosok gazdag házastársának és partnereinek igényeit.

De a zimbabwei turisztikai testület – amely még mindig ezt a szlogent használja: „Afrika paradicsoma” – a világ egyik legnehezebb eladása. Az elmúlt évben sok „rossz PR”-t élt át: politikailag motivált veréseket és gyilkosságokat, a harmincas évek óta a legrosszabb nemzeti kolerajárványt, valamint a gazdasági katasztrófát, amely szegénységbe és éhezésbe taszította az embereket.

Ha van újjáéledés, akkor az a Victoria-vízesésnél kezdődik, amely az ország sztárlátványossága. Ahogy Kanadának jobb rálátása van a Niagara-vízesésre, mint Amerikára, úgy Zimbabwéé a látvány oroszlánrésze Zambia rovására. Múlt hétvégén a turisták folyamatos tömege – amerikaiak, európaiak, japánok tolmácsukkal – úgy döntött, hogy annak ellenére, amit Zimbabwéról hallottak, megéri a kockázatot.

Fényképezésre pózoltak David Livingstone óriási szobra mellett, aki felfedezte a vízesést, vagy inkább gondoskodott arról, hogy királynőjéről nevezzék el őket. A lábazatra a „felfedező” és a „felszabadító” szavakat gravírozták. Azok az emberek, akik 1955-ben a századik évfordulóra felállították a szobrot, megfogadták, hogy „továbbviszik azokat a magas szintű keresztény célokat és eszméket, amelyek David Livingstone-t inspirálták itteni küldetésében”.

A szálloda, ahol megszálltam, folytatta a régi gyarmati urak iránti tisztelet témáját. Lehetett volna a szükséges Mugabe portré a recepció fölött, de egyébként a falakat vadászpuskák, Henry Stanley és áldozata, Livingstone képei, valamint vastag ajkú „afrikaiak” litográfiái díszítették, ilyen címekkel: „Livingstone felfedi a Sötét kontinenst.” Talán az az ötlet, hogy megnyugtassuk a fehér vendégeket, hogy valójában semmi sem változott a 19. század óta.

Mint sok nyaralóhelyen, a Victoria-vízesés is egy hangulatos, önálló buborékban létezik, távol a földet pusztító veszélyektől, így nehéz elképzelni, hogy bármi rossz történjen ott. Vannak szafarik, folyami körutak, helikopteres repülések, kézműves üzletek, valamint varacskos disznóbélszínt kínáló előkelő szállások.

Mégsem kell messzire utazni, hogy a maszk elcsússzon. A nyaralók csalódottságukra tapasztalják, hogy a pénztárpontok nem működnek, és a hitelkártyákat nem fogadják el. Hajtson Bulawayo felé, és egy óriásplakát támad meg, amely figyelmeztet: „Kolora riasztás! Mosson kezet szappannal vagy hamuval folyó víz alatt." Minden városban hosszú sorban állnak az út szélén álló emberek, akik elhagyatott kezet emelnek fel, abban a reményben, hogy felcsatolnak egy liftet.

Szóval, miért jönne ide bárki, amikor biztonságban játszhat Dél-Afrika első világvárosaiban? Megkérdeztem egy taxisofőrt, hogy sok más zimbabweihez hasonlóan ő is fontolóra vette-e, hogy kivándorol a déli nagy országba. – Dehogyis – mondta. „Dél-Afrika nagyon erőszakos hely. Valaki, akit ismertem, elment egy bárba, felvert egy sört, és halálra szúrták. Megöltek egy egydolláros sörért! Nem megy velem.”

Hozzátette: „A zimbabweiek nem csinálnak ilyet. A zimbabweiek csendesebbek és gyengédebbek.”

És tapasztalataim szerint nehéz volt nem érteni. Ha pusztán népe nagylelkű lelkülete alapján ítéljük meg, Zimbabwe idegenforgalmi mágnes lenne. De persze ez önmagában nem fog múlni. „Valamilyen végtelenül gyengéd/végtelenül szenvedő dolog fogalma” – írta TS Eliot. Sok szelídség, de sok szenvedés is.