Magasan az afrikai szavanna felett állva, Pungo Andongo óriás szikláinál, Angola észak-közép-Angola távoli tartományában, Malanjeban, érezheti a történelem súlyát, amely a talpadról visszhangzik. Félelmetes csend telíti ezt a tájat, ahogy a nap lenyugszik a hatalmas kiterjedésű kis falvak, magas fű és – a távolban – a Cuanza folyó békés folyása fölött.

Ezeken az állat alakú csúcsokon sétálva, amelyek egy egyébként lapos tájból kiemelkednek, rengeteg üres golyóhüvely és csavart drót hever szétszórva. Ma már csak ezek a nyomai e dél-afrikai ország fájdalmas közelmúltjának. Mert ha ezek a kövek beszélni tudnának, akkor nehéz és véres történelemről beszélnének, egy olyan konfliktusról, amelynek sebei ma éppoly frissek, mint ahogyan lassan gyógyulnak.

Ez a sziklás szurdok és a közeli Calandula vízesések olyan lenyűgöző látványt nyújtanak, mint a világ bármely természeti csodája. Pedig éppen ez a hely volt a központi csatatere egy brutális polgárháborúnak, amely mintegy huszonhét évig pusztította Angolát, miután az ország 1975-ben függetlenedett a portugál uralom alól.

Sokkal kevésbé valószínű, hogy megismételed a múlt hibáit, ha a történelemről tanulsz. Szerezzen történelem diplomát online számos akkreditált online iskolánk egyikében, például az Ashford Egyetemen.

Egy politikai sakkmérkőzés gyalogja
Angola keveset kóstolt meg a függetlenség gyümölcseiből. A gyarmati uralom alól felszabadult ország gyorsan belső konfliktusokba keveredett, majd a hidegháborús világdiplomácia politikai sakkmeccsének mancsává vált. A világhatalmak érdekharcát vívtak az olajban, gyémántban és természeti erőforrásokban gazdag nemzetért.

Ma ezeknek a vidéki területeknek a lakossága, amelyek a konfliktusok hosszú időszaka során a legsúlyosabban érintettek, egyszerűen élnek; többnyire földművelésből, kis nádtetős házakat építettek a lumineszkáló vöröses agyagtéglák sütkérezésével a forró afrikai napon.

Ezekre a területekre való bejutás továbbra is nehézkes, mert kínkeservesen lassú a haladás a leromlott, elhagyatott házak tétlenségével szegélyezett utakon – az ország infrastruktúráját igazából még újjá kell építeni. Sok út csak négykerék-meghajtású járművekkel járható – vagy hosszú órákon át gyalogosan. Ezeken a részeken száz kilométer négyórás túra lehet, még a legjobb dzsipekkel is.

Angola csodálatos tájának meglátogatására tett hosszú út során találkozhat a helyiekkel, akik faluról falura sétálnak a tűző napon, és a banánt vagy más árut erősen egyensúlyozzák a fejükön, miközben a helyi piacra sétálnak vagy visszatérnek onnan.

De még a természetnek is megvan a maga módja, hogy itt az újjászületés jeleit mutassa. A Luando természetvédelmi területen, Pungo Andongótól több száz kilométerre délre fekvő tartományban csak nemrég fedezték fel újra az óriási sable antilopot – amelynek arca és hosszú, elegáns szarvai az ország pénzét és a nemzeti légitársaság gépeinek farokszárnyát díszítik. Eredetileg azt hitték, hogy az antilop több mint két évtizeddel ezelőtt tűnt el a vadonból, miután a polgárháború idején lemészárolták.

Néhány héttel ezelőtt egy vadfotós megtalált egy kis falkát; filmre rögzített két vemhes nőstény antilop és két másik, akik szoptattak. A háború évei kétségtelenül mély nyomokat hagytak Angolában. Az erőforrásokban gazdag beállítottság ellenére a szegénység érezhető, a szükségletek pedig valósak. Az alapvető túléléssel elfoglalt emberek lassan elveszítik anyanyelvük elsajátítását is, a portugál javára.

Visszatekintés a fájdalmas múltba
A békével azonban Angola felébred, és visszatér a fájdalmas múltba. „Most ott tartunk, hogy megírjuk saját történelmünket” – mondja Corcielio Caley történész. „Átjutottunk a polgárháborún, és most elkezdhetjük megírni a történetünket. Ez pedig egészen a rabszolgaság idejéig visz vissza minket.”

Angola hívása egyszerű az afrikai hívókártyákkal. Indítson afrikai hívókártya-üzletet nagykereskedelmi afrikai telefonkártyákkal.

Az ország szerteágazó fővárosától, Luandától nem messze található terület magányos emlékeztető a rabszolgaságra, amely évszázadokon át megfosztotta Angola számtalan polgárától, méltóságától és emberségétől.

Az Atlanti-óceán érintetlen, festői partjain, magasan egy dombtetőn, ahonnan a homokos tengerpartra nyílik kilátás, egyetlen magányos ház áll. Ez az úgynevezett rabszolgamúzeum; pontosan ugyanarra a helyre, ahonnan számtalan angolaiat szállítottak Amerikába, hogy szomorú sorsra jusson. Ebben az ápolatlan épületben felgyülemlő por közepette három fém kád található, amelyek egy hátborzongató mesét tárnak elénk. Azt mondják, az egyiket arra használták, hogy megkereszteljék a leendő rabszolgákat, mielőtt Amerikába indulnának; a másik, hogy az újonnan belédültet hagyományos alkohollal részegítse; a harmadikat pedig vízzel, amellyel áruló útjukra küldheti őket.

„Angolát olyan régóta bánják, és tisztelni kell ezt a helyet” – mondja Filipe Cuenda angolai színész és közösségi aktivista egy közeli strandon, ahol az ország néhány gazdagja a szinte végtelen nyomornegyedek és nyomornegyedek mellett él. városok.

A burjánzó főváros
A közelben Angola hatalmas fővárosa, Luanda továbbra is füstös ködben van. Körülbelül száll a por, miközben a szemétkupacok felügyelet nélkül égnek, és sűrű fekete füstöt lövell a levegőbe. A távolban kisgyerekek szaladgálnak ki-be e nyomorékvárosok sikátoraiban, miközben mások tiszteletlenül sétálnak az utcákon. Az árusok csecsebecséket, papucsokat és élelmiszereket árulnak. Az autók kürtje visszhangzik, ahogy dübörgő teherautók felkavarják ennek a városnak a koszos utcáit, amely már túlnőtt.

Míg a város szíve napnyugtakor úgy néz ki, mint a Francia Riviéra, egyelőre ez csak illúzió. Egy természeti csodákkal teli országban kevés turista mer még belevágni. Ez a nemzet tele van a szépség és a nyomor ellentéteivel. Vezető olajtermelő nemzet, a gazdagság még nem csordogált a lakossághoz. Az egykor fontos kávétermelőnek számító ország ma inkább azzal a komor feladattal néz szembe, hogy megtisztítsa a földet a bányáktól. A know-how-ra és a technológiára szomjazó Angola a modern gazdaság alapvető eszközeinek megszerzésére vállalkozott.

És mindezek ellenére napnyugtakor a főváros szerteágazó nyomornegyedei feletti térben angolai szambát énekelnek és táncolnak az emberek. A túlélésért kiáltások a pusztító szegénység utcáiból fakadnak. A tánc és a dal ünnepli a szabadságot, és siránkozik az azt kísérő megpróbáltatásokon.