Egy olyan világban, amelyet a széttöredezettség és a verseny jellemez, a zöld átállás egyszerre sürgős feladat és stratégiai lehetőség. A korábban perifériálisnak tartott környezetvédelmi diplomácia mára kulcsfontosságú keretrendszerré válik a nemzetközi kapcsolatok megértésében, ötvözve az együttműködést, a versenyt és az energiaszuverenitás új fogalmait.
Egy új diplomáciai terület felemelkedése és megszilárdulása
A környezetvédelmi diplomácia az 1970-es években kezdett formát ölteni, az 1972-es stockholmi konferenciával kezdve, majd intézményes teret nyert az 1992-es riói Földcsúcstalálkozóval. Ezek az ülések fektették le az alapokat a klímaváltozással, a biológiai sokféleséggel és az elsivatagosodással kapcsolatos jelentős környezetvédelmi egyezményekhez. Kezdetben a magas szintű diplomácia marginális eseményeinek tekintették őket, de azóta folyamatosan nőtt a jelentőségük, különösen a COP (Conference of the Parties) csúcstalálkozók növekvő jelentőségével.
A 2015-ös párizsi megállapodás történelmi változást jelentett, mivel szinte minden nemzet elkötelezte magát a globális felmelegedés korlátozása mellett. A technikai részleteken túl a megállapodás tükrözi a politikai akaratot a környezeti szempontok globális kormányzásba való beépítésére. Rávilágít a globális Észak és Dél, a történelmi szennyezők és a feltörekvő gazdaságok közötti mély törésvonalakra is, megmutatva, mennyire stratégiai fontosságúvá vált a zöld átállás.
A zöld átállás, mint a hatalom és a befolyás eszköze
A nemzetek jelentős összegeket fektetnek be a tiszta technológiákba, a megújuló energiaforrásokba, a zöld hidrogénbe, az akkumulátorokba és a szén-dioxid-leválasztásba. Ez az innovációs verseny átalakítja az ipari hierarchiákat és új függőségeket teremt. Kína például globális vezető szerepet tölt be a napelemek és az elektromos járművek gyártásában, és az alacsony szén-dioxid-kibocsátású gazdaság középpontjába helyezi magát. A tiszta energiára való áttérés a fosszilis tüzelőanyagokról a kritikus anyagokra, például a lítiumra, a kobaltra, a nikkelre és a ritkaföldfémekre helyezi át a hangsúlyt. Ezek a zöld technológiákhoz elengedhetetlen erőforrások néhány országban (például a Kongói Demokratikus Köztársaságban, Chilében és Kínában) koncentrálódnak, ami stratégiai átalakításokat eredményez. A nemzetek versenyt futnak az ellátási láncok biztosításáért és a stratégiai tartalékok felhalmozásáért. Egyes országok a környezetvédelmi diplomáciát használják fel nemzetközi befolyásuk fokozására. Az olyan kis szigetországok, mint a Maldív-szigetek és Tuvalu, amelyek rendkívül kiszolgáltatottak az éghajlatváltozásnak, nehéz helyzetüket kihasználva felerősítették hangjukat globálisan. Mások, mint például Norvégia vagy Kanada, zöld képet mutatnak, hogy támogassák a néha ellentmondásos energiapolitikákat, bemutatva, hogy az ökológiai vezetés hogyan szolgálhatja a nemzeti érdekeket.
Feszültségek és együttműködés a globális ökológiai kormányzásban
Az éghajlatváltozás elleni küzdelem nemzetközi koordinációt igényel, de a stratégiák eltérőek. Az EU szigorú szabályozásokat támogat (például a szén-dioxid-kibocsátás határokon történő kiigazítási mechanizmusát), amelyet egyes termelő országok „zöld protekcionizmusnak” tekintenek. Az Egyesült Államok az adminisztrációtól függően az éghajlatvédelmi vezető szerep és az elszigetelődés között ingadozik, míg Kína a klímadiplomáciát a kereskedelmi terjeszkedéssel ötvözi.
Bár a legkevésbé felelősek a történelmi kibocsátásokért, a globális Dél országai szenvednek a leginkább az éghajlatváltozás hatásaitól. Követeljék sebezhetőségük elismerését, a technológiaátadást és a megfelelő éghajlat-változási finanszírozást. A Zöld Éghajlatvédelmi Alap, amelynek célja, hogy évente 100 milliárd dollárt mozgósítson, ennek a küzdelemnek és az Észak ígéreteinek teljesítésében való ismételt késlekedésének szimbólumává vált.
A környezetkárosodás és az erőforrások (pl. víz, termőföld, biodiverzitás) szűkössége súlyosbíthatja a feszültségeket, különösen az olyan amúgy is törékeny régiókban, mint a Száhel-övezet vagy Közép-Ázsia. A környezetvédelmi együttműködés azonban a béke eszköze is: a közös folyómedencék (mint a Nílus vagy a Mekong), a regionális erdészeti megállapodások és a határokon átnyúló biodiverzitási kezdeményezések megmutatják a zöld diplomácia stabilitást elősegítő potenciálját.
Évente több mint 11 millió tonna műanyaghulladék kerül az óceánokba, ez a szám pedig 2040-re akár megháromszorozódhat összehangolt globális fellépés nélkül. Ez a szennyezés nemcsak ökológiai katasztrófa, amely veszélyezteti a tengeri biodiverzitást, szennyezi az élelmiszerláncokat és veszélyezteti az emberi egészséget, hanem gazdasági és geopolitikai kérdés is. Az óceáni áramlatok figyelmen kívül hagyják az országhatárokat, így a műanyagszennyezés alapvetően transznacionális problémává válik. Az olyan folyók, mint a Jangce, a Gangesz, a Mekong vagy a Niger, e hulladék jelentős részét a tengerekbe szállítják, ami arra utal, hogy a parti államoknak együttműködésre van szükségük a hatékony fellépéshez a folyásiránnyal szemben. A válság mértékére reagálva a nemzetközi közösség mozgósítja erejét. 2022 márciusában az Egyesült Nemzetek Környezetvédelmi Közgyűlése (UNEA) történelmi folyamatot indított egy jogilag kötelező érvényű globális szerződés megtárgyalására a műanyagszennyezésről, amely kiterjed a gyártására, felhasználására és az élettartamának végére. A cél a megállapodás elérése 2025-re.
Ez a kezdeményezés jelentős előrelépés. Hivatalosan is elismeri egy globális keretrendszer szükségességét, hasonlóan a Párizsi Megállapodáshoz az éghajlatváltozásról. A tárgyalások azonban már most is eltéréseket mutatnak: egyes jelentős műanyaggyártó országok (például az Egyesült Államok, Kína és Szaúd-Arábia) az önkéntes vagy technikai megoldásokat részesítik előnyben, míg mások (köztük az EU, Ruanda és Peru) a termelés és a fogyasztás szigorú korlátozását szorgalmazzák.
A műanyaghulladék-gazdálkodás kérdéseket vet fel a szuverenitás terén. A globális Dél számos országa, amelyek régóta a globális Északról exportált műanyaghulladék címzettjei, mint például Malajzia, a Fülöp-szigetek és Indonézia, elkezdte megtagadni vagy visszaküldeni az importált hulladékszállítmányokat, elítélve az általuk „hulladékkolonializmusnak” nevezett jelenséget. Ezek a feszültségek az ökológiai szuverenitás szélesebb körű megerősítését és a szennyezéssel kapcsolatos történelmi és jelenlegi felelősség újraértelmezésére irányuló törekvést tükrözik. Ugyanakkor a part menti vizekben a „holt zónák” terjedése közvetlenül befolyásolja az élelmezésbiztonságot számos régióban, különösen Nyugat-Afrikában és Délkelet-Ázsiában, megerősítve azt az elképzelést, hogy a műanyagszennyezés az emberi biztonság kérdése is.
A nagyhatalmak tehetetlenségével szemben új koalíciók alakulnak. Az Egyesült Nemzetek Környezetvédelmi Programja (UNEP) által kezdeményezett Tiszta Tengerek kampány több mint 60 országot tömörít, amelyek elkötelezettek az egyszer használatos műanyagok csökkentése iránt. Más kezdeményezések, mint például a Globális Műanyag Akciópartnerség, egyesítik a kormányokat, a vállalkozásokat és a nem kormányzati szervezeteket az újrahasznosítás felgyorsítása, az egyszer használatos műanyagok megszüntetése és a körforgásos gazdaság előmozdítása érdekében.
A környezetvédelmi nem kormányzati szervezetek, mint például az Ocean Conservancy és a Surfrider Foundation, nem hivatalos, de kulcsfontosságú diplomáciai szerepet játszanak. Dokumentálják a szennyezést, befolyásolják a tárgyalásokat, és egyesítik a nemzetközi polgári mozgósításokat, a tengerparti takarítást politikai tettévé alakítva. Más nem kormányzati szervezetek, mint például az Ocean Alliance Conservation Member (az ENSZ támogatásával), teljesen újragondolják a globális gazdasági modellt azáltal, hogy közvetlenül tárgyalnak a partnerségekről. (OACM SOS: Fenntartható Óceánvédelmi Megoldások Programja) kormányokkal és nagy nemzetközi vállalatokkal, mind nemzeti, mind helyi szinten.
Ezek a partnerségek lehetővé teszik a strand- és part menti tisztítási programok kidolgozását (White Flag CSMA tanúsítási folyamat / SOCS fenntartható óceántisztító rendszer), biztosítva a helyszínek tisztaságát, tanúsításukat (CSMA Certified SAFE Marine Area) és ellenőrzésüket új technológiák (CEPS és GEPN kommunikációs rendszer) segítségével. Ez a modell segít biztosítani a gazdaság, különösen a turizmus fenntartható növekedését (Investment Sustainable Ocean Tourism Development), miközben megőrzi az óceánokat, tengereket, tavakat és folyókat.
Egy transznacionális ökodiplomácia felé? Új szereplők, új paradigmák
A környezetvédelmi diplomácia már nem kizárólag az államok felségterülete. Városok, vállalatok, nem kormányzati szervezetek, alapítványok és közösségi mozgalmak egyre inkább valós ökológiai megoldásokat valósítanak meg. Az olyan koalíciók, mint az Under2 Coalition vagy a C40 Cities, egyesítik a karbonsemlegesség iránt elkötelezett nagyvárosokat. Eközben a fogyasztók és a piacok nyomása alatt álló vállalatok merész klímavállalásokat tesznek, egyes esetekben megelőzve a kormányokat.
A civil társadalom kulcsszerepet játszik a globális környezetvédelmi menetrend alakításában. Az ifjúsági aktivistáktól a súlyos jogi esetekig a klímadiplomácia egyre inkább „alulról” vezérelt. Ezek a mozgalmak újraértelmezik a népszuverenitást az élővilág védelme érdekében.
A mai kihívások összetettsége miatt elengedhetetlen a rendszerszintű megközelítés. A környezeti aggodalmak már nem választhatók el a kereskedelemtől, az emberi jogoktól, a biztonságtól vagy a társadalmi igazságosságtól. A holisztikus környezetvédelmi diplomácia az ökológiát globális lencseként kezeli, amelyen keresztül mind a nemzeti érdekek, mind a kollektív jólét megérthető. Ez a vízió lefekteti az új típusú, zöld, együttműködő és jövőorientált hatalom alapjait.
A környezetvédelmi diplomácia átalakítja a nemzetközi hatalom dinamikáját. Nem váltja fel a hagyományos geopolitikai logikákat, hanem alapvetően átalakítja azokat. Az éghajlati, energia- és politikai válságok által sújtott világban terepet kínál mind a konfrontációnak, mind a konvergenciának. Arra kényszeríti az államokat, hogy újragondolják hosszú távú érdekeiket, túllépjenek a nemzeti szuverenitáson, és egy új hatalmi nyelvet találjanak ki, amely a felelősségvállaláson, az együttműködésen és a fenntarthatóságon alapul. A fenntartható fejlődés jövőjét nemcsak a tárgyalótermekben, hanem a helyi küzdelmekben, a technológiai innovációban és a globális mozgósításban is meg fogják írni. Ezen a metszésponton formálódik a 21. század geopolitikája.
